2019 (37)

Felnőttként a borderline egyének felveszik a hátrányos környezet jellemzőit. Ezáltal hajlamosak leértékelni saját érzelmi tapasztalataikat, másokon keresik a külső valóságuk pontos tükörképét, és túlegyszerűsítik az élet problémáinak megoldását. Ez a túlegyszerűsítés óhatatlanul nem realisztikus célok kialakulásához vezet, az arra való képtelenséghez, hogy a végső célok felé vezető apró lépéseknél a büntetés helyett a megerősítést alkalmazzák; és ezen célok el nem érésénél öngyűlöletet gerjeszt. A szégyen érzése - a borderline egyéneknél jellemző reakció a kontrollálhatatlan vagy negatív érzelmekre - az olyan környezet természetes velejárója, amely szégyenérzetet kelt azokban, akik kimutatják sebezhetőségüket.

Az "érzelmi sérülékenység" azt jelenti, hogy az érzelmi reakciók szélsőségesek. Az intenzív emocionalitással rendelkező személyek a világ drámai hajlamú egyéniségei. Ennek a negatív oldala az, hogy minden elválás intenzív fájdalommal járhat; egy dolog, amely egy személyt pironkodásra késztet, az egy másiknak komoly megaláztatás; a bosszúság dühvé válhat; gyenge bűntudat szégyent szülhet; a várakozás pedig pánikrohamban vagy rettegésben csúcsosodhat ki. A pozitív oldal az, hogy az ilyen egyének idealisták, és akár egy másodperc alatt is képesek szerelembe esni.

We have a saying in England that 'the unexpected always happens'.

Én azt tanultam az emberi életutakból, hogy a legeslegutolsó pillanatig nem késő változtatni. Ha csak öt perc van hátra az életből, egy rossz kapcsolatból akkor is megéri elválni, mert akkor legalább méltósággal halunk meg, vagy azt a hátralévő öt percet méltósággal tölthetjük el.

A legfájdalmasabb élet azért nem elmesélhető, mert fáj. Annyira fáj kimondani a szót, hogy inkább hallgatok. És azért is hallgatok, mert szégyellem. Szégyellem elmondani, mi történt velem. És azért is hallgatok, mert ez már annyira rossz, hogy talán el sem hiszik mások. Talán hihetetlen az egész történet. Talán nekem se kéne elhinnem, hogy megtörtént velem. Talán hallgatni jobb. És azért is hallgatok, mert félek. Félek, hogy mit mondanak mások. Talán majd kinevetnek. Vagy megvetnek. Vagy elítélnek. Vagy megbüntetnek érte. Hallgatok hát. Addig hallgatok, amíg bele nem halok.

Ez az a kultúra, amiben a csendet megtöröd, ha szólsz. Csakhogy a csend nem gyógyít meg. A csend elmélyíti a sebed, és elfertőzi. Úgyhogy ez az út nem járható. Beszélni kell. Mondani kell. Ordítani és üvölteni kell. A falon át, jó hangosan.

Bántalmazó kapcsolatban semmibe veszed magad. Úgy érzed, semmi vagy. Érvénytelen. Nincsenek jogaid. Nem lehet véleményed. Akaratod. Érzéseid. Gondolataid. Nem rendelkezhetsz önmagad fölött. Azt csinálnak veled, amit csak akarnak. Mindenért hibás vagy. Ezáltal nem marad benned semmi szerethető. Nem marad egyetlenegy értékelhető dolgod. Kifosztattál. És akkor árnyékká leszel, és már fájdalmat de érzel, hogy ne kelljen szégyellned.

Szabadság az, amikor minden az, aminek látszik. Nem több, nem kevesebb, nem más, hanem az. Éppen az. Nincs felgyorsult szívverés, nincs fogolyhelyzet, nincs üldözés, nincs menekülés, lebukás sincs, sem büntetés. Létezés van, a maga nehézségeivel, kínjaival, szépségeivel, igazságaival. A szabadság legfontosabb összetevője tehát a bátorság, ami azt jelenti, hogy mersz megszabadulni attól, ami nincs. Nem tartasz fenn látszatot, nem szolgálsz ki hazugságot.

És az, amikor először némítottad el magad, az lesz a véged. Ezt jegyezd meg. Mindig emlékezni fogsz rá. Igen, ott és akkor, te már tudtad. De nem akartad elhinni. És nem hitted el magadnak.

Ott az igény, hogy vigyél vissza az iskolaudvarra, és ölelj át, amikor mások nem tették meg. És ahányszor valakit átölelek, a felnőtt gyereket, kicsit olyan érzés, mintha mindannyiszor magamat is átölelném. Így aztán én ezt nem jóságból teszem, hanem puszta önzésből: át akarok mindenkit ölelni, akit valaha megaláztak, és mindannyiszor átölelem ezzel magamat is.

Az izolációban felértékelődik a fogvatartó személye, mert egyrészt teljhatalmúnak fog tűnni, másrészt nem lesz rajta kívül másik kontaktus, tehát kizárólagosságot is nyer ezáltal, harmadrészt pedig az áldozat az ő szemén át kezdi látni a világot, mert nincs más visszajelzése, így a bántalmazón keresztülszűrve torzul a világképe. Annyira magára marad ebben a folyamatban, hogy ténylegesen azt éli meg: bármilyen legyen is a fogvatartója, ő a mindenség, hiszen rajta kívül többé senki sem elérhető.

Mintha kollektív regresszióban volnánk kulturálisan. Autoriter társadalmi berendezkedéseink nem tűrték a nemet, az individualitást, és ez belénk ivódott. Lehet, hogy szüleink se tűrték nekünk, így aztán mi se tűrjük másoknak, megy tovább a staféta. Fontos, hogy ezt a működést saját magunkon is felismerjük, és igyekezzünk kimozdítani, igyekezzünk változtatni. De azt is felismerjük, ha valaki más a mi határainkat feszegeti éppen, és ezt jelezni nem lehet bűnként kezelve, mert ez erőszakot jelentene.

A nézet, miszerint a családi béke fenntartása érdekében az anyának el kell tűrnie az apa bántalmazó viselkedését, pszichológiailag egyáltalán nem tartható! Egy anyának joga, sőt kötelessége megvédeni a gyermekét, mert a gyerek magát nem tudja. Ha a párkapcsolat bántalmazó, úgy a gyerekek is súlyosan sérülnek, az anya válási szándéka nem önzés, hanem az egyetlen lépés, ami a gyerekek érdekét szolgálja. Ugyanez vonatkozik az apára is, akkor is, ha ennek előfordulása kevésbé reprezentatív. Mai napig tartja magát a tévhit, miszerint a család egyben tartása -- bármi áron -- a gyerekek érdekeit szolgálja. A gyerekek érdekeit semmi más nem szolgálja, csak ha szeretetben élhetnek.

A kultúra, bizonyos filmek, könyvek, alkotások fenn akarják tartani a hiedelmet, miszerint bele kell halni a szerelembe, és ez így van rendjén. Nincs rendjén. Ha belehalt, akkor nem a szerelembe halt bele, hanem a birtoklásba vagy a gyűlöletbe, vagy az aszimmetria fájdalmába.